Vadászéletem legszebb emlékei az ehhez hasonló célú és hangulatú vadászházi esték. Amikor a vadászat után a tábortűz (vagy a puritán berendezésű szoba petróleum lámpájának) meleg fényében órákig beszélgettünk, meséltünk egymásnak, már-már családias hangulatban és közelségben – rangra és korra való tekintet nélkül. De, sajnos, egyre ritkábbak az ilyen alkalmak. Sokszor már a teríték elkészítésére se jut idő. Az élmények megosztása, a meghitt hangulatú beszélgetések helyett egyre gyakrabban és egyre több helyen az autók motorjának türelmetlen berregése zárja a vadászatokat.

Bozóki László könyvének olvasása közben úgy éreztem, hogy végre ismét együtt ülök derék, jó emberekkel, akik számára a vadászat nem ér véget az elsütő billentyű megérintésével. Akik számára a vadászat (az élmények) utóélete éppen olyan fontos, mint amilyen maga a megélt esemény volt. Sokat köszönhetek a vadászatnak, de sok szomorúság is ér újabban. A legfájdalmasabb mind között az együttlét, a nemzedékek egymásra figyelésének, párbeszédének hiánya. Amikor nem vagyunk kíváncsiak mások élményeire, tapasztalataira. Bozóki László most leült közénk és mesél. Történetei (mint ahogy az évezredek óta mindig is volt) szakmai tapasztalatokat, erkölcsi evidenciákat és ösztönző vágyakat fogalmaznak meg, adnak tovább. Egy sokat tapasztalt ember mesél, őszintén, egyszerű szavakkal. Írásait olvasva a hangját is hallani vélem. Néha – gondolatban –, közbe is szólok, mert vagy éppen azt mondja, amit én is megéltem, illetve gondolok, avagy annak az ellenkezőjét. Tehát érzelmeket, gondolatokat, érveket és ellenérveket inspirál.

Van egy kis vadászkunyhóm a zóki várhegyen. Ám vendégeim többnyire sietnek haza. Ilyenkor egyedül üldögélek a kályha mellett, de sohasem magányosan. Régvolt emlékek, egykor volt vadásztársak vesznek körül. Most már, szép, „mesélős” könyve által, Bozóki László is ott ül majd közöttük…”