Az Úton és útfélen legfeljebb azoknak a vadászoknak nem fog tetszeni, akik egyéb iránt irodalomtörténészek, kritikusok, vagy szépírók. De egész biztos, hogy ők is elolvassák, ha belekezdenek.

A szerző valóban nagy mesélő. Mindenről eszébe jut valami újabb (és persze jóval régebbi) sztori, mindig elmeséli, hogy egy-egy vadászat során mi érintette meg annyira, hogy az örökre beleivódjék a lelkébe, de valahogyan sohasem maníros, sohasem érzelgős. Ha valamit nem csinál jól, akkor az az, hogy képtelen megérezni, hogy mikor volna célszerű befejezni egy-egy kis történetet, ennek megfelelően igen sokszor túlírja az egyes, elkülönülő szakaszokat.

A regény valójában nem is regény, sokkal inkább rövidebb elbeszélések, kisprózai munkák nem túl szorosan összekapcsolt füzére. Ezért aztán az olvasó szabadon eldöntheti, hogy regényként veszi kézbe az Úton és útfélen-t, vagy inkább novelláskötetként forgatja.

Személyes megjegyzésként talán érdemes hozzáfűzni, hogy az utóbbi megoldás jobban működőnek tűnik, mert nem követeli meg tőlünk annak kényszerét, hogy össze akarjuk kötni a történeteket.

Mivel Vörös is csapong, ráadásul sokszor évtizedek telnek el egy-egy egymást követő szövegszakasz között, valószínűsíthetjük, hogy ő maga sem követelné meg olvasójától a folyamatos, összefüggő olvasást.

Mindent egybevetve az Úton útfélen egy nagyszerű vadászkönyv erényről, kitartásról, a természet tiszteletéről és nem utolsósorban helytállás arra nézvést, hogy a vadászat nem puszta öncélú gyilkolása, hanem az egyik utolsó kapocs a „régi” és a „modern” ember között.