Leírás
Fekete István Öreg utakon írásai 1934 és 1938 között készültek. Elbeszélésmódjukat alapvetően az első személyű történetmondás jellemzi, és az anekdotikus hagyománynak megfelelően, többnyire a visszaemlékezés áll a középpontban. A múlt panoptikumából különös alakok: ismerős vadőrök, barátok és rokonok elevenednek meg. Központi témájuk a vadászat, mégis csak elvétve szólnak kapitális vadak elejtéséről. Elbeszélőjük hazai környezetben is küzdhetne vaddisznóval, farkassal, esetleg medvével, de Fekete István nem a romantikus élethalálharcot kívánta ábrázolni. Mindenekelőtt azért, mert vadászíróként nem érdekelte a kitalált történetek valóságosnak tetsző előadása.
Vadászni ugyanis nem a küzdelem, hanem a kikapcsolódás és megtisztulás reményével járt. Természetesen nem vetette meg az érmes trófeát, de nem esett kétségbe, ha fegyvere használatlan maradt. Ezért aztán e vadászelbeszélésekben a puska jobbára csupán ürügy arra, hogy szerzőjük a természetbe invitálja olvasóit. Alapállása a szemlélődés, mely nyitott minden megnyilvánulásra. Ennek a gyermeki – nem naiv, hanem érdek nélküli – rácsodálkozásnak a képessége, majd pedig az élmény roppant kifejező tolmácsolása teszi a huszadik századi magyar irodalom jelentős írójává Fekete Istvánt.
Fekete István első elbeszélései a magyar vadászok neves folyóiratában, a Nimródban láttak napvilágot. Ennek főszerkesztője, Kittenberger Kálmán fedezte fel, és éppen úgy írásra biztatta az ajkai munkájával elégedetlen gazdatisztet, mint a másik két vadászbarát, az író Csathó Kálmán és a kritikus Láng Rezső. Ők hárman meghatározó szerepet játszottak Fekete István első elbeszéléskötetének összeállításában és megjelentetésében.
Az Öreg utakon bizonyság arra, hogy témaválasztásában Bársony István, nyelvhasználatában pedig Krúdy Gyula örököse. S a kötet egyúttal azt is hatásosan szemlélteti, hogy már pályakezdőként mestere volt a részletek aprólékos megfigyelésének és leírásának, a hangulat felidézésének és átadásának. A kifejezésmód terén csaknem kiforrott alkotóként lépett a közönség elé.
Rajzaiban Fekete István piktora a látványnak és az általa megérintett érzésvilágnak. Erősen metaforizált nyelve az impresszionista festők sajátos technikáját idézi, melynek segítségével a látszólag változatlan táj – az év- és napszaktól, valamint a lelkiállapottól függően – mindig más üzenetet továbbít a szemlélődőnek. Leírásai kifejezetten költőiek, a képalkotás, a ritmus és a szóhasználat gyakran prózavers benyomását kelti. Az író 1941-ben megjelent elbeszélés-gyűjteménye ma már csaknem beszerezhetetlen. (Az antikváriumokban felbukkanó példányok árveréseken kelnek el.) E fokozott érdeklődést kívánjuk kielégíteni életmű-sorozatunk újabb darabjával, melyet az első kiadás alapján rendeztünk sajtó alá.