„A könyv magában foglalja azt a mintegy 5 éves monumentális kutatási anyagot, mely Kittenberger Kálmán szerteágazó életútjának szinte minden szegletére kitér. Nem tagadom – és amiért a kutatás egyáltalán elkezdődött – hogy a könyvben megjelenő témák javarésze Kittenberger afrikai munkásságával foglalkozik, mert úgy gondolom, hogy annak részleteiről még annyit sem tudtunk mint a hazairól. Kérdezheti az olvasó, hogy dehát Kittenberger kettő könyvet is kiadott afrikai útjairól és abban mindent leírt, a könyv olvasásánál döbbenhet rá, hogy ez közel sincs így, még pár könyvre szüksége lett volna. hogy minden beleférjen.”

„Részlet a könyvből:

A kutatómunka kezdetén az első – ezért nekem a legkedvesebb – fontos dokumentum az a naplórészlet, mely Kittenberger 1904-es oroszlánkalamitását követő ápolásáról szól dr. Hermann Plötze mambai missziójában. Hiánypótlónak tekintem azokat a British Museumból előkerült Kittenberger-leveleket, melyek második, kevésbé ismert abesszíniai útjáról árulnak el fontos részleteket. Ugyancsak hiánypótló az a nemrég napvilágot látott 130 levél, mely a Kittenberger halálát megelőző mintegy 10 év történéseiről adnak információkat.

Kittenberger becsületes ember volt. Ez a jelző viszont könnyen az ember ellenségévé is válhat, hisz folytonosan hajtja, űzi az elérendő cél megvalósítása felé. Ez önmagában nagyon jó dolog; Kittenberger javarészt eme tulajdonságának köszönheti sikerességét. Mindig tartotta, ill. tartani próbálta vállalt kötelezettségeit, még a legkilátástalanabb időkben is. Azonban az ilyen beállítottságú emberek szenvednek, ha a helyzet úgy alakul, hogy nem tudják tartani szavukat. És a ruvánai állatbefogó évek sajnos javarészt erről szóltak. Nem csak a pénz volt állandóan kevés, de embereivel is rengeteget kellett kínlódnia. Ez durva szó, de ha belegondolunk abba, hogy Kittenberger a munkához való hozzáállását tekintve maximalista volt, akkor beláthatjuk, hogy ennek csak igen kevés ember tudott megfelelni. Pár bennszülött négeren kívül – kiket javarészt könyveiben is említ – nemigen bízhatott másokban. Ezért valószínűleg campjében nem volt jó hangulat, embereit nem is tudta megtartani, folyamatos volt a szökdösés és az emberhiány.

A harmadik ok, mely egyenesen vezetett a sikertelenséghez, a tapasztalat hiánya volt. Ezt nem csak én gondolom így, naplójában ő is többször, konkrétan utal rá. Úgy gondolom, e három tényező közül talán az elsőt, a pénzügyi nehézségeket tudta a legjobban, a legkülönfélébb módon orvosolni. Több üzletemberrel állt kapcsolatban, kik élő állatot vásároltak meg tőle – pl. 1911. január 2-án, Nairobiban 2234 rúpiáért adott el egy fiatal orrszarvút. (Csak viszonyításként említem, hogy egy 1912 áprilisi bejegyzése szerint egy juhért 9 rp-t, száz tojásért 3,50 rp-t kellett fizetnie.) Elefántagyartól kezdve bivalybőrökön keresztül a marabu faroktolláig sok mindenben „utazott”. Egy esetben – számomra megdöbbentő mennyiségű – 220 db (!!) zsiráfbőrt szállíttatott a tirinai campjéből Shiratiba. A bőrök későbbi sorsáról már nem ír. Különböző cégekkel állt – valószínűleg – szponzori kapcsolatban, akik időről időre pénzzel látták el. Ilyen pl. a Mac Donel cég (eredete még kutatás alatt), amelynek 1911. augusztusi csődje igen érzékenyen érintette. Talán sokaknak nem szimpatikus a pénzszerzés eme formája. De hát mindenki azzal tud kereskedni, ami a rendelkezésére áll. Hogy fenntartsa óriási állatbefogó birodalmát, illetve finanszírozni tudja egyéb gyűjtőútjait, kénytelen volt ehhez nyúlni, hisz magyarországi támogatásra csak igen csekély mértékben számíthatott.”