„-Te miért írsz? – érdeklődnek.
– Mert egyedül vagyok. Egyedül, abban az „álomvilágban”, ami bennem él.
– Dehogy vagy egyedül! Hisz vannak barátaid!
– Vannak, persze! De ők sajnos… Vakok. Nem látják azt a csodát, amiben élünk, nem látják az életet, ami körülvesz bennünket! Rohannak, bele a – semmibe! Ezért megpróbálom felnyitni a szemüket.
Azért írok, hogy ne legyek egyedül ezzel a csodával! A papírra vetett betűkből képek formálódnak, ezért az emberek látni fognak!
Látják a völgyet, a hamvasan kéklő távoli hegyek ormait. A patakot, a sárga virágú gólyahírt, az erdők lombját, és a benne lüktető életet. Látnak… Engem, és a világomat, amiben élek.”

„Templom a természet: élő oszlopai időnkint szavakat mormolnak összesúgva.” – Baudelaire halhatatlan szavai jutnak eszembe a kötetről. Novelláiban a természet a legmagasabb katedrálissá dicsőül, csodaszép impresszionisztikus leírások e templomban fenséges imádságként hatnak. Másképpen nem is illenék… Rendkívül megható olvasni a kötet novelláit, mert az utolsó sorig érződik rajtuk természet iránti elkötelezettség, hitelesség. Az átlagembert buta, önző élet-tékozlásaival szembesítik a pillanatképek: miközben pusztítva kergetjük a sikert, vagyont, nem vesszük észre, hogy a kincs, a csoda itt van velünk. Úgy hívják: élet. Köszönöm szépen, hogy elolvashattam!
(Németh Rózsa középiskolai magyartanár szavai második, Erdei pillanatok című könyvemről.)