„Könyvemet mindazon gyermekeknek és felnőtteknek ajánlom, akiket vonz a természet titokzatos világa. Megírásakor négy évtized alatt felgyülemlett személyes élményeimet, megfigyeléseimen alapuló tapasztalataimat kívántam hasznosítani, továbbadni. Korábbi köteteimtől eltérően e történeteket olvasva mesébe öltöztetett, játékos, helyenként humoros formában ismerkedhetnek meg az erdőlakók valóságos életével, szokásaival. Jó kirándulást! Tisztelettel: a szerző

Az öreg tölggyel még ifjúkoromban ismerkedtem meg. Akkortájt – ha csak tehettem – jártam erdőt-mezőt, vállamon a puskámmal, amit többnyire csak az illúzió kedvéért vittem magammal. No meg ha találkoztam valakivel, láthatta, hogy vadász vagyok a javából, nem holmi rosszban sántikáló csavargó, fatolvaj, netán vadorzó. Utóbbiak ugyanis nem kérkedtek azzal, hogy fegyverük van;rejtve hordták, vagy gondosan elsüllyesztették valamelyik fa odvában. Legalább is a régi időkben így cselekedtek. Napjaink vadorzói már nem ilyen szemérmesek;egyik-másik még dicsekszik is, hogy nap mint nap megsérti, áthágja a tisztességes emberek számára alkotott törvényeket.

Egyik utamon olyan helyre tévedtem, ahol korábban sosem fordultam meg. S egyszer csak valami egészen tüneményeset vettem észre. Fa volt, de miféle fa? Ki nem találjátok! Egy vénséges vén, óriási tölgy. Törzsét harmadmagammal sem tudtam volna körbeölelni, ágai olyan vastagok, erőteljesek voltak, mint a vágásra érett erdők rönkjei. Koronájával egy hajdani, tekintélyes udvarház egész udvarát beárnyékolta volna. Valósággal elszédültem, amikor a csúcsára felpillantottam.

Miután kellőképpen kiálmélkodtam magam, levett kalappal, illendően köszöntöttem. Ezerráncú, göcsörtös kérge mögött mintha elmosolyodott volna, s egyik hozzám közel hajló ágával barátságosan suttogta:

– Üdvözöllek barátom! A madaraktól, az erdő állataitól már hallottam rólad egyet és mást. Épp ideje, hogy eljöttél hozzám. Tikkasztóan perzsel a nap, gondolom, elfáradtál. Pihenj meg enyhet adó árnyékomban. S hogy ne unatkozz, mesélek neked. Több évszázadot megértem, bőséggel van miről szólnom. Készséggel is teszem, de az emberek többsége ügyet sem vet rám. Ritkán akadok össze hozzád hasonlóval, aki még érti a Természet szavát. Sokan – ha rövid időre meg is állnak mellettem – csak sebeket ejtenek rajtam. Nem sejtik, hogy bármennyire kemény is a kérgem, mégis fájdalmat okoznak nekem.

Hogy amikor sarjadtam e világra egy varjú által véletlenül elejtett makkszemből, pontosan már nem is tudom. Arra viszont emlékszem, hogy vagy háromszáz lombhullással ezelőtt nyúlánk, hetyke, fiatal fácska voltam, törzsem alig volt vastagabb, mint a karod. Nehéz idők járták akkortájt. A szegénynép éhezett, fázott. Valóságos csoda, hogy nem valamelyikük tűzhelyén teljesedett be a sorsom. Mokány lovaikon libegő süvegű, prémes mentéjű kurucok kergették a labancokat, vagy éppenséggel menekültek az őket üldöző ellenség elől. Egyikük – rövid pihenőjük alatt – hozzám kötötte lova kantárját. Szegény pára sovány volt, éhes, tajtékosra hajszolt. Egyáltalán nem bántam, hogy alsó gallyaimat mind lelegelte. Inkább restelltem, hogy még túl ifjú vagyok, alkalmatlan a termés hordozására, megérlelésére. Utóbbiból ugyanis bőségesebben megvendégelhettem volna.

Telt-múlt az idő. Sok ezer társammal egyetemben én is felnövekedtem, megerősödtem. Egy napon emberek jöttek, sokan, fejszével, fűrésszel. Hetkeig, hónapokig hallottam a félelmetes csattogást, zizegést, halálba zuhanó fa-testvéreim utolsó kiáltásait, sóhajtásait. Máig sem tudom,kinek-minek köszönhettem, hogy pont én maradtam életben. Később megint zivataros események következtek: veres-sipkás honvédek vonultak el mellettem, nótaszóval, piros és zöld szegéllyel cakkozott, hímzett zászlók alatt. Aztán császári martalócok jöttek, hogy bosszút álljanak a szabadságért fegyvert fogott népen. Közben körülöttem kisarjadzott, felnőtt az új erdő, amely idővel megint a favágók áldozatául esett. Engem ők sem bántottak, inkább alám telepedtek a fárasztó munka rövid szüneteiben, pihenni, pipázni, szegényes elemózsiájukat elfogyasztani. Földre hullott száraz gallyaimból néha tüzet raktak, melengették elgémberedett tagjaikat. Ha jobb napokat láttak, szalonnát sütöttek, aztán a legöregebb mesélt a többieknek, mindenféle csodás, sokszor hihetetlen történeteket.

Ha kérdeznéd, sem tudnám megmondani, hányadik erdőgeneráció cseperedett fel azóta körülöttem. Úgy állok felettük, vigyázva rájuk, mint nyájára a juhász. S ők tisztelettel tekintenek fel rám. Ha tehetnék, veszély idején közelebb is húzódnának hozzám, de sajnos, mi fák erre nem vagyunk képesek. Pedig veszély időről időre mindig akad. Alig néhány évtizede fülsiketítő zajjal, sűrű, fojtó füstöt okádva félelmetes lények dübörögtek végig az úton, amelyen most te is érkeztél. Nem kerekeken jártak, mind az erdei emberek szekerei, nem is lábakon, mint a legtöbb élőlény, hanem olyasféle talpakon, mint a leveleimet lakmározó hernyók. Az ösvény keskeny volt számukra, a fiatal fákat, bokrokat egyszerűen letaposták. Elrobogtak, aztán hál’ Istennek soha többé nem jöttek vissza.

Az utóbbi időben többnyire csak az erdő állatai látogatnak el hozzám, no meg a madarak, aki közül legalább tucatnyian találtak otthonra odvaimban vagy ágaim között. Ők sok mindenről csevegnek, így szerzek tudomást a nagyvilág vagy az erdő eseményeiről. Gondolom, téged inkább az utóbbi históriák érdekelnek. Pihenj hát, és hallgasd, miről mesélek! Jól jegyezd meg történeteimet, és add tovább másoknak is, főleg a gyerekeknek. Őket mindig nagyon szerettem és szeretném ma is, de egyre ritkábban találkozom velük. S ha néhanapján erre is vetődnek szüleikkel, észre sem vesznek, csak elsietnek mellettem. Nincs időm, lehetőségem mesét mondani nekik. Pedig de szívesen tenném!

Nem kérettem magam. Letelepedtem a vénséges vén tölgy tövébe, két kiálló, hatalmas gyökér öblébe, s behunytam a szemem.Mintha láthatatlan karok öleltek volna magukhoz, mint hajdanán, gyermekkoromban nagyapám vagy édesanyám tette, boldogan, szeretetteljesen. S a bölcs matuzsálem mélyzölden csillogó levelei halkan, suttogva mesélni kezdtek. „