Gál Sándor Esték és hajnalok „A jó mű­vek ön­ma­gunk­ra éb­resz­te­nek…

A könyv szép­sé­ge őszin­te­sé­gé­ben van, kis­sé az idő is ír­ta, lé­vén a szen­ve­dély ki­ala­ku­lá­sá­nak is tör­té­ne­te. Je­len­tős ré­sze egy­ko­ri va­dász­él­mé­nyek­ről szól: em­lé­ke­zé­sek, riportszerű be­szá­mo­lók. A va­dász­iro­da­lom sa­já­tos mű­faj, kü­lö­nös­nek tű­nik fel, né­mi­leg eg­zo­ti­kus­nak… A va­dász­tör­té­ne­tek meg­moz­gat­ják a kép­ze­le­tet és meg­sej­te­tik az ősi szen­ve­dély szép­sé­gét.
Gál Sán­dor köny­ve ha­son­ló s még­is más, ke­vés­bé eg­zo­ti­kus, mond­hat­nám, va­ló­ság- és földközelibb. Szá­mom­ra még­is von­zóbb ama­zok­tól, ta­lán mert sok­kal kö­ze­lebb áll hoz­zám. A szen­ve­dély­ről szól úgy, hogy köz­ben az be­épül a mű­be, át­jár­ja ap­ró rész­le­te­it, vé­gül a tar­ta­lom azo­nos lesz a szen­ve­dél­­lyel… a szer­ző ma­ga fo­gal­maz­za meg, amit érez­tem. „Mi­vel so­ha nem volt mó­dom olyan he­lye­ken s olyan va­dak­ra va­dász­ni, hogy kü­lön­le­ges ka­lan­dok ré­sze­se le­het­tem vol­na, így ilyenfé­le él­mé­nye­im nem is ma­rad­hat­tak. Azon­ban meg­ma­radt szá­mom­ra a tá­gab­ban ér­tel­me­zett szü­lői táj ad­ta hét­köz­nap­ok szür­ké­nek tű­nő, ka­lan­dok­tól men­tes, szá­mom­ra még­is mér­he­tet­le­nül gaz­dag, sok év­ti­ze­des em­lé­kek so­ra.”

An­nak, hogy a mű ma­ga a szen­ve­dély, a né­hány sor­ban van a lé­nye­ge! Gál Sán­dor szen­ve­dé­lye tár­gyát, an­nak ki­tel­je­se­dé­sét nem úgy kap­ta, nem is fi­zet­te meg, ha­nem le­he­tő­sé­ge­it ma­ga ke­res­te, kö­rül­mé­nye­it gyak­ran ma­ga te­rem­tet­te meg. S eb­ben sej­tem azt a moz­za­na­tot, ér­zem az ősi ösz­tönt, amely a va­dász­szen­ve­dély ele­mi in­dí­té­ka, vad és va­dász vi­szo­nyá­nak csu­pasz lé­tét, az örö­möt, me­lyet a ki­e­lé­gült szen­ve­dély okoz.

Így tár­sul a szen­ve­dély­hez az ösz­tön és a cél­irá­nyos aka­rat, ame­lyek a szi­kár er­kölcs és a tisz­ta fér­fi­as­ság leg­ne­me­sebb épí­tő­anya­gai le­het­nek.” Duba Gyu­la